Most arról a kis kanálisról írok, amely a falu közepén folyik keresztül, a neve Keszeg-ér. Bizony régen az én gyermekkoromban valóságos fürdő paradicsom volt. A vize szép tiszta, fürdésre alkalmas. Csekélyebb a vízben fürödtek a kisebb gyerekek a szülők felügyelete mellett, egy kicsit távolabb a nagyobb gyerekek és a felnőttek, ahol már lehetett úszni. Nem is volt ám a faluban olyan, aki nem tudott úszni. Nagyon szép nyarak voltak ezek ragyogó napsütéssel. És ugye gyerekek voltunk, vidámak, gondtalanok.
Persze a vízben csak úgy viháncoltak a halak, aki tehette horgászott, felnőtt-gyerek egyaránt kifoghatta az ebédre valót. Tudjuk, hogy a hal milyen egészséges és ráadásul ingyen volt és frissen. Míg a gyerekek boldogan fürödtek, az asszonyok a víz szélében kimosták a ruhákat. De volt, aki hazahordta a vizet és megmelegítve otthon mosott vele, mert a kutakban lévő vízben nem lehetett olyan szépen mosni. Régen falun a háznál nevelték a baromfiakat, így a kacsát és a libát is. Mikor már akkorára megnőttek, az asszonyok kihajtották őket a kanálisra, estélig ott úszkáltak és mikor megéheztek, hazajöttek. Érdekes módon mindegyik csapat hazatalált, hiszen az anyjukkal voltak.
Mi meg a Keszeg-ér partján lakunk és naponta szomorúan látom, hogy mivé lett ez az aranyat érő fürdőhely. Már nem úszkálnak benne sem kacsák, sem libák, de ezt már versben írom meg.